Menü Bezárás

“Találkozás egy régi szerelemmel…”

Váratlan, meglepő, érdekes találkozásban volt ma részem a boltban, ami teljesen átírta a napomat.
Teljesen felkészületlenül és váratlanul ért, amikor szembe találtam magam egy régen kedvessel…
 
Réges-régen volt köztünk egy több éves kapcsolat, eleinte cuki volt, meg édes, meg minden, együtt voltunk sülve-főve.
De aztán…
Rájöttem, hogy a vele való kapcsolat mérgező számomra, és elhagytam.
Más vette át a helyét.
 
A régen kedvest már hosszú-hosszú hónapok óta nem láttam, nem találkoztam vele véletlenül sem, még messziről sem láttam.
Néha olvastam róla, mert elég felkapott és híres lett (vagy inkább hírhedt? ez nézőpont kérdése).
De ennyi.
Ma meg…
Szinte szó szerint belebotlottam a boltban.
 
Furcsán zavarba is jöttem, nem is értem, miért.
Hiszen az tuti, hogy én nem akarok tőle már régen semmit.
Szerintem ő sem tőlem.
Csak néztem, ahogy ott állt előttem pár centire, és rácsodálkoztam magamban: “Jé, téged is lehet látni?”
Ő is csak nézett, szó nélkül.
Álltunk egymással szemben, némán, zavarban.
 
Aztán, legnagyobb döbbenetemre, minden bevezető nélkül, alig hallhatóan megszólított:
“Hazamennék veled…”
Hogy mi van??
Velem? Haza? Minek? Hogyan? Miért?
Hiszen én nem adtam semmi jelét felé, hogy bármit is akarnék tőle.
Hosszú évek óta semmi közünk nincs egymáshoz.
Akkor most ez mi?
Ezek a kérdések cikáztak bennem.
 
Így folytatta:
“Most még itt vagyok, de ki tudja, meddig még…”
 
Ránéztem.
Ő visszanézett, úgy, hogy abban minden benne volt.
Az elhagyás keserűsége, a közös szép emlékek, az újrakezdés reménye (?)…
 
És akkor…
Valami kattant bennem.
Olyan könyörögve szólt az a mondat…
Nem venném a lelkemre, ha miattam valami baj érné…
Ha a közönyösségem miatt kiszakadna belőle az összes eddigi fájdalma…
Ha darabjaira hullana, mint ahogy volt már rá korábban példa.
Ha nem remekelhetne tovább abban, amihez ért, amire született.
 
“Végül is… miért ne…” – mondtam.
“Gyere velem.
Haza.
Aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle.”
 
És velem tartott….
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Igaz, én már évek óta nem élek vele, de anyum rám bízta, ha bárhol látok, neki mindenképp vegyek kristálycukrot.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük